Vitaly Bakhvalov

1984-ben született Oroszországban. Jelenleg Szentpéterváron él. A fotózáson kívül divattal, pszichológiával, zenével foglalkozik.  Bresson és Dali művészete hatott rá megtermékenyítőleg. További képei a http://www.photosight.ru/users/speshal_/, illetve a  http://vitalybakhvalov.com oldalon láthatók.

 

Szubjektív tabló

  Nádasdy Ádám: Az az íz (Magvető Kiadó, Budapest, 2007. 1990 Ft)

      A tabló szóról elsőre az érettségi tabló jut eszembe: nagy, négyszögletes téglalap tele fotóval: arcképekkel, csoportképekkel, mindazon vizuális momentummal, amelyek az osztály közös idejének útjelző táblái. Ilyenek voltunk, és ilyenek vagyunk (elszántan a jövőbe nézve, enyhén félrebillent fejjel, oldalválasztékkal). Vannak azonban más tablók is orvosi rendelőkben, kiállításokon, iskolákban, ahol ugyanaz az elv érvényesül, miszerint a kisebb-nagyobb ábrák együttesen kiadnak valami Egészet.

      Nádasdy Ádám legújabb, az idei Könyvhéten megjelent Az az íz című kötetének is a „tabló” az alapmetaforája. Versei többek között arra a kérdésre keresik a választ, hogy ráláthatunk-e az életünkre olyanformán, mint egy tablóra? Összeállnak-e az események egy jól nyomon követhető, egzakt rendszerré? „Hátrálok, hátha meglátok valami egészet. Széles tablót, tőlem függetlenül készet.” /Totálplán/ Azonban csalódottan kell megállapítania: „De apró képecskéket látok csak, amiket brossba, kámeába tesznek” /Apró képecskéket lát/.  című kötetének is a „tabló” az alapmetaforája. Versei többek között arra a kérdésre keresik a választ, hogy ráláthatunk-e az életünkre olyanformán, mint egy tablóra? Összeállnak-e az események egy jól nyomon követhető, egzakt rendszerré? „Hátrálok, hátha meglátok valami egészet. Széles tablót, tőlem függetlenül készet. /Totálplán/ Azonban csalódottan kell megállapítania: „De apró képecskéket látok csak, amiket brossba, kámeába tesznek” /Apró képecskéket lát/. A kámeák azok a féldrágakövek, amelyeknek a felszínére apró jelenetet, portrét vésnek. Nádasdy is hasonló eljárást alkalmaz verselési technikájában, mindig egy konkrét emlék kontúrját kíséreli meg pontosan rögzíteni, amely természetéből adódóan elmosódott és miniatűr.

     Ám ez a fajta precizitás néhol félelmetes oldalát mutatja fel. Például a Lassú sodrás, húsz ujj című versben hajnal tájt fölébred a hős, mert annyira hiányzik neki a szerelme, aki valahol messze jár. A távollét okozta szorongást pótcselekvésekkel tompíA kámeák azok a féldrágakövek, amelyeknek a felszínére apró jelenetet, portrét vésnek. Nádasdy is hasonló eljárást alkalmaz verselési technikájában, mindig egy konkrét emlék kontúrját kíséreli meg pontosan rögzíteni, amely természetéből adódóan elmosódott és miniatűr.tja, így a hűtőt kezdi „alapos, minden részletre kiterjedő” módon kitakarítani. Majd kitalálja, hogy félóránként egy-egy ujjáról levágja a körmöt. Hideglelős az a mozzanat, amikor kiszámolja, hogy ez „10 óra kitartást” jelent, de megrázó is egyben a sóvárgásnak ez az alig megzabolázható ereje.

     Visszatérő motívum, a „távollévő kedves”, a hajdani szerelem „helyszínrajza”, illetve az egyoldalú kommunikáció (történjen az szerelmi, vagy szociális közegben). A kérdések alkupozícióból csupa kérdésből áll, amiket a költő különféle foglalkozású férfihez intéz. Kérleli őket, foglalkozzanak vele, s ne hajtsanak el mellette, mintha ott sem volna. A trubadúr lírában a dalnok is hasonló fordulatokkal, érzelmi intenzitással ostromolja úrnőjét, hogy miért nem méltatja őt figyelemre.

     Vessenek meg, de volt abban gyönyör, az ötvenes években” írja Nádasdy az Ötvenes évek című versben. Nem „blaszfém” kijelentésnek szánta, hanem gyerekkorára utalt, amely éppen abban az időszakban telt. Ezekben a visszaemlékező versekben a politikumot többszörös áttétellel, leginkább a cinkos és szorongásokkal teli légkör formájában érzékelteti, úgy ahogy ezzel gyerekként találkozott, ami átitatta az akkori mindennapok eseményeit a diópucolástól, a miséken át, november hetedikéig. Társadalmi helyzete azonban némileg kiváltságos környezet biztosított számára, így idéződött meg gyerekkori helyszínként az olasz Alpok, vagy elegáns, külföldi szálloda.

      Nádasdy Ádám, mint ahogy a könyv hátoldalán meghatározza saját magát, alanyi költő. Vagyis magáról ír. Verseit olvasva egyfajta virtuális vendégség részeseivé válhatunk, amelyen a házigazda diavetítés keretében megismertet bennünket életének bizonyos részleteivel. De ezek olyan fényérzékeny lemezek, melyek nem pusztán személyes élményeket, emlékképeket rögzítenek, hanem még sokminden más is átdereng rajtuk. A világegyetem szubjektív tablójává állnak össze. Ha nem is útjelző táblák, de a szerző szavaival élve, számottevő színfoltok. Aztán, ha vége az estének, újból vissza lehet tolni a bútorokat privátba, és folytatni a diatár gyarapítását.

 /M. Zs./

 

 

INGMAR BERGMAN: FARKASOK ÓRÁJA (1968)

 

"A farkasok órája az éjszaka és a pirkadat közé esik, ebben az órában halnak meg a legtöbben, ekkor a legmélyebb az álom, a legvalószerűbb a lidércnyomás. Az álmatlan embert ekkor nyomasztja a legsúlyosabb szorongás, ekkor a leghatalmasabbak a kísértetek és a démonok. És a farkasok órája az az időszak is, amikor a legtöbb gyerek jön a világra."
/részlet a filmből/

Johan Borg festő és felesége, Alma nyaranta kiköltöznek egy elhagyatott szigeten fekvő parasztházba. Johant álmatlanság gyötri, fél a sötétségtől és az álmoktól, de próbál dolgozni. Egy este Johan rajzokat mutat feleségének, szörnyszülötteket ábrázolnak, amelyek üldözik a skizofréniában szenvedő férfit. Alma hiába igyekszik, nem tud segíteni férjének, aki fokozatosan eltávolodik tőle. Johan az élet és a halál közötti vékony határmezsgyén egyensúlyoz, ahol valóság és álom, hit és szorongás egymásba mosódik, mint a nap és az éj. Belső démonai megelevenednek, és fokozatosan átveszik az uralmat a festő felett.

Bergman egyik legsötétebb és legtalányosabb filmje a félelem, a bűntudat, a frusztráció irracionális lelki aspektusait vizsgálja, miközben alászáll az emberi tudattalanba. A festő karakterében a művészet, mint átok jelenik meg, amely nemhogy kiszabadítaná az egyént neurózisainak hálójából, hanem mindentől elszigetelve még mélyebbre taszítja. A Bergman on Bergman című 1970-ben megjelent könyvében a rendező úgy nyilatkozott, hogy sok közös vonás van a Farkasok órája főszereplőjének, Johan Borg élethelyzete és az ő élethelyzete között.

A korábbi alkotásait jellemző szikár, eszköztelen előadásmódot ennél a filmnél az úgynevezett „gótikus horror” műfaji elemeinek beemelése ellenpontozza. Mindehhez pedig a Caspar David Friedrich festményeit idéző végtelen, szélsöpörte dombhátak, zord sziklapartok és magányos házak nyújtják a táji hátteret.

A Farkasok órája, úgy mint a Persona (1966), vagy a Szégyen (1968), Bergman balti-tengeri Farö-szigeten lévő házában készült, ahol a rendezőt 2007. július 30-án, 89 évesen érte a halál.


Farkasok órája
(Vargtimmen, 1968)

fekete-fehér magyarul beszélő svéd filmdráma, 84 perc

rendező: Ingmar Bergman
forgatókönyvíró: Ingmar Bergman
zeneszerző: Lars Johan Werle
operatőr: Sven Nykvist
jelmeztervező: Mago
producer: Lars-Owe Carlberg
látványtervező: Marik Vos-Lundh
vágó: Ulla Ryghe

szereplők:
Max von Sydow (Johan Borg)
Liv Ullmann (Alma Borg)
Erland Josephson (von Merkens báró)
Gertrud Fridh (Corinne von Merkens)
Gudrun Brost (Gamla Fru von Merkens, a báró anyja)
Georg Rydeberg (Lindhorst)
Ingrid Thulin (Veronica Vogler)


 

 

www.ingmarbergman.se
 
http://www.ingmarbergman.com/
 
http://hu.wikipedia.org/wiki/Ingmar_Bergman
 
http://www.filmref.com/directors/dirpages/bergman.html

 

(képek a "képtár" menüpont alatt láthatók)
 (M.Zs.)

 

 

 

 

 

 

 

 „A csend törékeny és üres”* 

Fehér László képei (2001-2005)

     

Az alakok ábrázolásában visszaköszön a hetvenes években gyakorolt fotórealizmusa, azonban leszűrve későbbi korszakai festői tanulságait, elvont térbe átemelve a figurákat, időtlenné stilizálja őket. Így teszi a múló pillanatot megőrzötté, amelynek legérzékletesebb példája a Buborékfúvó. Ahogy a nemzetközileg is elismert művészettörténész, Hegyi Lóránd fogalmaz: „Ebben a gyönyörű, egyszerű, tovatűnő kis jelenetben a mulandóság elfogadhatatlansága, a boldogságról és teljességről való lemondás elfogadhatatlansága fogalmazódik meg.”


 

Korábbi munkáival szemben – tömör, fekete, áthatolhatatlan térben bolyongó magányos figurák –, itt a háttér világos krémszínű, a magány elégikussá tompul. Az említett korszak fő szereplője, az egyedül ácsorgó gyerek alakja a Teremben címet viselő képben tűnik fel, ahol a világos színek ellenére, a sivár, üres falak csak fokozzák a kisfiú magáraaradottságát.


      

Judit gyertyával című képnél a fény és az árnyék válik képszervező elemmé. Caravaggio-t és George de la Tour-t művészetét invokálja. A fényviszonyok határozzák meg a teret, az alakokat, ahol az ember egyrészt maga is felület, és egyben fényhordozó is. A festmény valójában három szereplős: maga a személy (Judit), a gyertya és az árnyék, amely voltaképp az alak tömbszerűvé formálódó alteregója.

 - Két Zs -

     * Pilinszky János: Őszi vázlat

 

Zaha Hadid (1950-)

Photograph:Vitra Fire Station, Weil am Rhein, Germany, by Zaha Hadid, 198993.

Vitra tűzoltóállomás, Weil am Rhein, Németország (1989-1993)

Zaha Hadid korunk legismertebb építőművészei közé tartozik. 1950-ben Bagdadban született, és matematikát tanult a Bejrúti Amerikai Egyetemen. Ezután ösztöndíjasként került Londonba, az Architectural Association School-ba, ahol többek között Rem Koolhas tanította. 1977-ben az ő partnerévé vált az Office for Metropolitan Architecture-ben. 1980-ban nyitotta meg saját irodáját Londonban. Számos intézménybe hívták tanítani, a Harvardtól a chichagói Illinois School of Architecture-ig.

Kezdetben, noha számos pályázatot megnyert, tervei jórészt megépítetlenül maradtak - mint például a Hong Kong-ba tervezett The Peak Club (1983), vagy a walesi Cardif Bay Opera House. A kilencvenes évektől aztán a gyorsan fejlődő technika utolérte Hadid radikális dekonstruktivista terveinek színvonalát. Innentől kezdve a világ számos nagyvárosában találkozunk nevével, Strassbourg-tól Lipcsén és Koppenhágán át Cincinnati-ig. 2004-ben ő az első nőépítész, aki megkapja az architektúra világának legnagyobb elismerését, a Pritzker-díjat. Mostanában az Encyclopaedia Brittannica szerkesztőségének tagjaként dolgozik, terveket készít a jövendőbeli londoni olimpiára, és többek között Budapestre, a Szervita térre is.

Első megvalósult épületeinek egyike a Vitra tűzoltóállomás az apró német városban, Weil an Rhein-ben. Az itt működő Vitra bútorgyár vezetése úgy döntött, hogy a dizájn világában elfoglalt pozícióját a helyi urbanisztika szintján is megjeleníti. Neves tervezőket kértek fel a városka új középületeinek alkotására - így került Weil am Rhein-be Frank O. Gehry Vitra Museum-ja és Hadid tűzoltóállomása. Ezen a kecses, ugyanakkor roppant határozott épületen számos olyan elem megfigyelhető, amik később is jellemzőek maradnak Hadid építészetére: a nyersbeton plasztikus megformálása, az épület síkjainak szokatlanul szabad mozgatása és a gravitációt meghazudtoló tömegkezelés.

www.zaha-hadid.com

KD

 

 

 

 

Rauf Mamedov (1956- )

  

A Lija Zakirova Galéria állította ki 1998-ban az újtestamentumi témákat ábrázoló fotósorozatot. A képek egy része - a hétből négy -  olyan, a művészettörténetből jól ismert alkotások adaptációja,  mint Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája, Jan van Eyck Genti oltára, Giotto Scrovegni kápolnájának Júdás csókja jelenete, illetve egy 19. századi művész, Nicolaď Ge Ecce homo képe. Az alkotás különlegessége a Down-kóros „szereplők” felvonultatásában, a mindenki által ismert művekhez rendelésében illetve a karakterek – betegségükből adódó – különleges kifejezőerejében rejlik.

 

A sorozat több művész szoros együttműködésének eredménye: Rauf Mamedov  Evgeni Semenov festővel, Dimitri Preobragenski fotóművésszel és Dimitri Krainov számítógépspecialistával dolgozott együtt. A képek egy év alatt készültek el, minden figurát külön fotóztak le, majd a végén számítógép segítségével montírozták össze őket. A fotózás során egy clair-obscure-höz hasonló technikával állították elő a drámai hatású képeket, melyek hangulata Caravaggio és Georges de la Tour festészetét idézik.

 

Mamedov 1973-ben diplomázik az azerbajdzsáni Mezőgazdasági Akadémián. Katonai szolgálata után lakatosként, később sofőrként, majd egy pszichiátriai klinika szociális munkásaként dolgozik.  1980-85-ben a Gerasimov Intézet film szakának hallgatója, majd diplomázik. 1985-től Moszkvában rendező. Jelenleg a moszkvai központi televíziónál dolgozik.

 

Rendezései:

„Süllyedő hajók szigete” közösen E.Ginzboerg-gel,

„LENFILM” mellyel a montreux-i (Svájc) nemzetközi filmfesztiválon „ezüst rózsa” díjat nyert.

 

Kisfilmek:

„Egy szombat Rigában”

„Alexander Koerljandski”

„Kommentár általános ismeretekhez”

 

  (I.ZS.)

 

 

 

 

 

Diane Arbus (1903-1971)

Férje, Allan Arbus ismertette meg a fotózás műfajával, akivel az ötvenes évek elején a Harper’s Bazaar című divatmagazinnál dolgozott együtt.
Allen fényképezett, Diane pedig stylistként segített neki. A Harper’s Bazaar ekkoriban Amerika legelevenebb kiadványai közé tartozott. A divattervezés, a szépirodalom, a fotóművészet újító szándékú, fiatal alkotó-titánok számára nyújtott megmutatkozási, illetve bizonyítási lehetőséget.

 

Diane, férje ösztönzésére, beiratkozott egy fotóiskolába, és maga is belekóstolt a divatfotózásba. A figyelme azonban az ötvenes évek végén a portréfotó felé fordult, és nagyon bensőséges arcképeket készített. A modellhez fűződő bizalmas viszony mindvégig meghatározó Diane Arbusnál. Ez a bizalom tette lehetővé, hogy megszülessen az a fotósorozat, amely Arbus szakmai tündöklését és egyben saját bukását is jelentette.

 

A hatvanas években a fényképeinek központi témájául az emberi test extrémitásait választotta. A valamilyen szempontból „csudabogaraknak” tartott embereket kapta lencsevégre: törpéket, óriásokat, hermafroditákat, kézigránáttal játszó kisfiút, albínó kardnyelőt, transzvesztitákat. Bevallottan „fura külsejű” emberek érdekelték, akik után szabályos kutatómunkát végzett. Már-már mániákus megszállottsággal könyvtárazott, cikkeket gyűjtött, járta az utcákat, a vidéket. Végiglátogatta New Jersey és Pennsylvania nudista strandjait, Disneyland és Hollywood bizarrul mesterkélt helyszíneit, sőt élete utolsó éveiben elmegyógyintézeteket is felkeresett.

 

Arbus higgadt, tárgyilagos figyelemmel kezelte modelljeit. Kínosan ügyelt arra, hogy véletlenül se manipuláljon, nehogy később a fényképeit valamilyen eszme zászlajára tűzzék. Többek között ez a fajta távolságtartás, valamint hideg figyelem az, ami zavarba hozza a nézőt, aki szeretne, de nem tud ellágyulni, mert a fényképész ezt nem engedi meg.

 

Arbus a divat világából érkezett. Tudatosan, vagy öntudatlanul alkalmazta a divatfotózás bizonyos mintáit, például a test reklámfelületként való használatát: nem az ember fontos, hanem az, amit visel, legyen az egy Dior-ruhaköltemény, vagy fizikális, szociális elváltozás.

 

Diane Arbus tevékenysége összhangban állt a hatvanas évek mentalitástörténetével. A társadalom által deviánsnak bélyegzett, és épp ezért perifériára kényszerített csoportok (melegek, fogyatékosok, szegények, színesbőrűek) ebben az időben kezdtek egyre hangosabban helyet követelni maguknak Amerika hivatalos kulturális, vizuális közegeiben. Segítségükre siettek a művészek, akik elsősorban, mint kiaknázatlan témaforrásként tekintettek rájuk. Viszont a művészetük révén beemelték őket a közbeszéd különböző tereire, ahova a másság problematikájának mezében Tamás bátyja lépett be utoljára.

 

Diane Arbus az elsők között figyelt fel az amerikai, meleg szubkultúrára. Fényképezőgépével feltérképezte a New York közepén található Coney Island homoszexuális negyedét, amelyet később eltüntetett a felhőkarcolók nagyarányú építése.

 

1971-ben lett öngyilkos Diane Arbus. Hasonló habitusú művésztársaihoz hasonlóan, mint Virginia Woolf, Sylvia Plath, Truman Capote (aki ugyan nem önkezével vetett végett életének, de alkoholizmusát felfoghatjuk annak lassú késleltetett változatának), ő sem úszta meg büntetlenül az alkotói „pokolraszállást”.

 

Az életéről mostanában készített filmet Steven Shainberg (a Titkárnő című filmet is ő jegyezte) Fur: An imaginary portrait of Diane Arbus címen. Mint ahogy az alcím jelzi ez egy képzeletbeli portré, amely nem ragaszkodik az életrajz valós tényeihez. Nicole Kidmann alakítja a fényképészt, partnere Robert Downey Jr.. 2005. tavaszán volt a film premierje az USA-ban, majd tavaly ősszel a római filmfesztivál nyitófilmjeként szerepelt. A haza bemutató időpontjáról egyenlőre még semmi hír.

 

2005. tavaszán New Yorkban a MOMA Relevations címmel nagyszabású retrospektív kiállítást rendezett Diane Arbus hagyatékából.

 

   Nagyon sokat fotóztam csudabogarakat. Imádtam őket és még most is szeretem néhányukat. Nem ők a legjobb barátaim, de szégyenérzettel vegyes tisztelettel nézek rájuk. A legtöbb ember úgy éli le az életét, hogy állandóan attól retteg: valami szörnyűség történik vele. A modelljeim már ezzel a szörnyűséggel születtek. Ők már átmentek az élet nagy próbáján.

/Diane Arbus 1965-ös interjújából/  

 

 

A mellékelt kép címe: Diane Arbus: Gyerek játék kézigránáttal (1962)

                                                                                                                               (M.ZS.)

 

Irodalom:

Arbus, Diane. Fotóművészet, 1982/2.

Berecz Ágnes: Szent Diane. Műértő, 2005. május

Sonntag, Susan: A fényképezésről. Európa Kiadó, Budapest, 1981.

http://www.artcyclopedia.com/artists/arbus_diane.html

 

Oldalmenü
Diavetítő